Családban marad?

A nyilvánosságra tartozik-e a bántalmazás?

Az úszóvilágban elindult bántalmazással kapcsolatos vizsgálatok és Szilágyi Liliána története kapcsán az utóbbi időben online és offline fórumokon is sokat említett kérdés, hogy vajon a médiában van-e a helye ezeknek a történeteknek, mindenkinek foglalkoznia kell-e például a Szilágyi család ügyeivel, vagy ezt elengendő lenne az arra hivatalos szerveknek tárgyalni. Az alábbiakban néhány pszichológiai szempontot gyűjtök össze e kérdés megválaszolására.

A bántalmazás lélektana

A bántalmazás egy összefoglaló kategória, ami magában foglal fizikai, szexuális, érzelmi, anyagi, pszichés tetteket, vagy azzal való fenyegetőzést, ami egy másik személyre hat. Vagyis bármilyen olyan viselkedés bántalmazás lehet, ami a másikat megijeszti, megalázza, manipulálja, megfélemlíti, izolálja, terrorizálja, kényszeríti, hibáztatja, fájdalmat vagy sérülést okoz neki. Nincs szabály arra, ki lehet bántalmazó, és ki válhat áldozattá, ahogy arra sincsen garancia, hogy egy adott személy biztosan soha nem kerül élete során bántalmazó kapcsolatba.

A bántalmazás mindig a kontrollról és hatalomról szól. A bántalmazó félnek arra van szüksége, hogy újra és újra megélhesse azt, hogy az őt körülvevő világot (vagy annak egy szeletét) ő irányítja. A bántalmazónak fontos, hogy önmagát erősnek/jobbnak élje meg, ennek azonban feltétele, hogy valakivel szemben élje meg ezt - társát győzi le a bántalmazások során újra és újra. A kontroll tehát vagy a saját önértékelés fenntartásához kell (ő az erősebb, jobb, mert ő tud irányítani), vagy az elhagyatástól való félelmet tartja távol (fél, hogy a másik elhagyná, ezért ezt minden módon megakadályozza).

A bántalmazó kapcsolatokban nagyon gyakori, hogy az erőszak ciklikusan jelenik meg. Egy feszültségnövekedési fázist követi maga az erőszakos cselekedet, a bántalmazás, ezt követően pedig "mézeshetek", avagy jóvátételi fázis következik. A bántalmazó ilyenkor van, hogy bocsánatot is kér, máskor csak ajándékokkal árasztja el párját, kitünteti figyelmével. Ilyenkor mindkét fél bizakodó, hogy a kapcsolat helyrejöhet, igyekeznek azt normalizálni, ez azonban alapvető, a bántalmazó személyiségét és a kapcsolat dinamikáját érintő változások nélkül nem lehetséges.

A bántalmazó szemszögéből ebben a kapcsolatban az történik, hogy ő próbál jó társ lenni, azonban a másik fél hiányosságai, hibái miatt ez lehetetlen, az áldozatot hibáztatja. Az erőszakért a másik felet teszi felelőssé, saját maga felelősségét hárítja. Bántalmazó viselkedését jogosnak tartja, az okozott károkat minimalizálja. A külvilág felé ugyanakkor általában tökéletes "arcot" próbál mutatni, családjától is elvárja, hogy kifelé tökéletességet sugározzanak. Nagyon gyakran szégyeníti meg közeli családtagjait és kommunikálja, hogy viselkedésük a külvilágban is szégyenletes lenne. Fokozott kontrollszükséglete miatt az egyetlen akar lenni, aki családtagjaira befolyással van, így tudatosan vagy tudattalanul gyengíti a családtagok külső kapcsolatait, elszigeteli őket másoktól (például dühös lesz, ha párja/gyereke másokkal beszélt a "család dolgairól", leminősíti családtagjai barátait, egyéb rokonait, ellenzi a velük való találkozást).

A bántalmazott oldaláról a bántalmazás soha nem ott kezdődik, hogy rugdossák, mikor már a földön fekszik. Az erőszak mennyisége általában fokozatosan növekszik az idők során és az elején a bántalmazó sokszor meggyőző tud lenni abban, hogy az áldozat is hibásnak érzi magát - figyelhetett volna jobban, ő sem tökéletes, próbálhatna jobban a másik kedvében járni. A bántalmazásokat ugyanakkor általában jóvátétel követi, ami sokáig fenntartja a reményt, hogy a dolgok jóra fordulhatnak. Emellett a bántalmazó általában egyre komolyabban fenyegeti is a bántalmazottat, hogy milyen következményei lesznek, ha az áldozat elhagyja őt. A következmények lehetnek fizikai fenyegetések ("úgyis megtalállak és megöllek"), anyagiak, vagy a gyerek elrablásával/elperelésével való fenyegetőzés. Mivel a bántalmazott külső kapcsolatai erősen beszűkülnek a bántalmazó kapcsolatban, nehéz is más perspektívát elképzelni, mint amit a bántalmazó fél vetít elé: a bántalmazó nemcsak a jelent kontrollálja, hanem a jövőt is. Az áldozat egyre tehetetlenebbnek, gyengébbnek, rosszabbnak éli meg magát, egyre inkább elhiszi azt, amit bántalmazója állít róla - különösen akkor, ha a bántalmazott gyerek, hiszen akkor nincsen más releváns információja önmagáról, mint amit a szülőtől hall, amit annak viselkedése nyomán tapasztal.

Az áldozat fő motivációja, hogy elkerülje a büntetést, ezért igyekszik alkalmazkodni minden erejével, de ez soha nem sikerülhet tökéletesen, a bántalmazó saját rossz érzéseiért mindig a másikban keresi az okot.

A nyilvánosság szerepe

Ahogy feljebb írtam, a bántalmazás lélektanának egyik kulcseleme az, hogy a bántalmazó elszigeteli az áldozatot, hogy minél teljesebb kontrollt élhessen meg fölötte. A családon belüli erőszak esetében az áldozatok élettere a lakás négy falára korlátozódik, ha fizikailag el is hagyják azt, ott sem mondhatják ki saját gondolataikat, véleményüket, mert azért otthon számonkérik őket. A bántalmazó egyik legerősebb fegyvere, hogy elhiteti az áldozattal, hogy a dolgok úgy vannak, ahogy azt ő mondja (például a másik gyenge, hibás, tehetetlen, úgysem boldogulna egymaga), és ezt senki nem cáfolja, hiszen másokkal nem beszél erről az áldozat.

Egy másik ilyen fegyver a szégyen érzése. A bántalmazó általában nem szégyelli viselkedését, hiszen azt alapvetően jogosnak tartja, de azért általában mások elől titkolja. Ugyanakkor a bántalmazottban folyamatosan erősíti a szégyen érzetét, aki hibái mellett azt is szégyelli általában, hogy ő áldozat, hogy ő hagyja, hogy vele ez történjen. A szégyen érzése pedig nagyon megnehezíti azt, hogy segítséget kérjen.

A nyilvánossághoz fordulás ezek alapján három szinten segíthet: segíti egyrészt a bántalmazott egyént saját gyógyulási folyamatában, hogy az addig kimondhatatlan, szégyenletes dolgokat az egész világ előtt vállalja, Ezzel számolja fel végleg a bántalmazott addig rajta gyakorolt hatalmát, ezzel rázza le végleg a bántalmazó kapcsolat béklyóit. A "végleg" szóból következik, hogy ez természetesen nem az első lépés a bántalmazásból kivezető úton, hanem komoly előzetes belső munkát feltételez. Hogy mekkora kell legyen ez a "világ", ahova kikiabálja az áldozatból túlélővé váló személy, hogy mi történt vele, ez sok tényezőtől függhet, de az biztos, hogy az elszigeteltségből ki kell lépni.

A második szint, ahol a bántalmazásról való nyilvános megszólalás fontos, az a sorstársak szintje. Hogy azok, akik még az elszigeteltségben azt gondolják, nincs kiút, lássák azt, hogy másokkal is megtörtént az, ami velük történik, mások is ugyanolyan hibásnak, kicsinek és tehetetlennek érezték magukat, de mégis képesek voltak végül változtatni. Nem csak a bántalmazó valósága létezik.

A harmadik szint pedig a társadalom szintje. Ahhoz, hogy a bántalmazottak meg merjenek szólalni, segítséget merjenek kérni arra van szükség, hogy a társadalom ne hibáztassa őket, ne igazolja vissza azt, hogy szégyellnivalójuk van. Amíg azt kérdezzük, hogy "de hát miért nem jött el?" ahelyett, hogy "de hát hogy bánthatta?", addig nem a megfelelő helyre irányítjuk a fókuszt. A társadalom, a bántalmazásban nem érintett emberek, a potenciális leendő bántalmazók és bántalmazottak szemléletét pedig az egyéni történetek tudják változtatni leginkább, amikor megérthetjük, mi is ez a jelenség valójában, közel kerülünk a helyzethez, nem pedig egy-két felszínes gondolat alapján alkotunk ítéletet, vagy hárítjuk el a kellemetlen témát magunktól azzal, hogy "ez nem rám tartozik".

A bántalmazásban valójában nem két szereplő (bántalmazó és bántalmazott) vesz részt, hanem ott vannak a szemlélők is, akik ha nem tesznek semmit, akkor azzal valójában jóváhagyják a bántalmazást. A szemlélők lehetnek olyanok, akik közel álltak az eseményekhez, de nem tettek semmit, de tágabban véve az egész társadalom is szemlélő, amennyiben tudunk róla, hogy létezik családon belüli erőszak. Egy-egy túlélő felszólalása tehát általában nem a bántalmazóról szól már, nem rajta kíván bosszút állni, hanem a többi áldozatot kívánja segíteni és a szemlélők figyelmét felhívni szerepükre a történetben.