Mit tehetünk gyermekünk jó énképéért? Az önértékelés korai fejlesztése

Az öt éves Panni várat épít a homokozóban, egyszer csak odajön Petike, és közli vele, hogy baromi ronda ez a vár. Panni sírva fakad és a homokozó sarkába húzódik, kis idő múlva homokfagyi készítésébe kezd. Petike odamegy a szintén várépítéssel foglalkozó Marcihoz is: „Ez a legbénább vár a világon!”. Marci ránéz, és közli: „Szerintem meg tök jó.”, majd épít tovább. Az önértékelésben már nagyon korán megmutatkoznak különbségek, de vajon mi minden felel ezekért a különbségekért?

Sikerességünk minden életkorban nagyon erősen függ attól, mennyire hisszük el saját magunk, hogy értékesek, szerethetők és kompetensek vagyunk abban, amiben tényleg azok vagyunk. A reális énkép, pozitív önértékelés az alapja az önérvényesítésnek, vagyis annak, hogy helyén kezeljük saját fontosságunkat – ne működjünk se túl domináns, se túl alárendelődő módon. Ki mit tehet vajon azért, hogy a személyiségfejlődés jó irányba haladjon ebből a szempontból? Ki hogyan fejlesztheti jól az önértékelést?

A szülők lehetőségei az önértékelés fejlesztésében

Nem véletlen, hogy a felsorolást a szülőkkel kezdem, mivel ők azok, akik az élet nulladik percétől befolyással vannak személyiségünk alakulására. A szülői hatás a gének átadásán túl azzal kezdődik, hogy milyen válaszokat ad az újszülött jelzéseire. Eléggé figyelembe veszi-e, megérti-e a szükségleteit? Reagál-e a baba jelzéseire? Ugyanis ezek azok a legkorábbi tapasztaltok, amik belénk égnek azzal kapcsolatban, hogy érdemes-e kifejezni szükségleteinket, van-e bárki a világban, aki törődik azokkal, válaszol rájuk? Ez természetesen nem jelenti azt, hogy soha nem lehet olyan szituáció, amikor nem azonnal ugrik egy szülő, hiszen a várakozás tanulása is fontos, de mindenesetre elég érzékenynek kell lenni.

Egy másik fontos terület már rögtön a születés pillanatától, hogy hogyan gondoskodnak a szülők a babáról? Hogyan érintik meg, hogyan beszélnek hozzá. Ezek a legkorábbi üzenetek, amiket valakinek a szerethetőségével kapcsolatban adunk: alapvetően kellemes élményekhez tudjuk-e juttatni a csecsemőt? Természetesen a világ nem tökéletes, ismét kiemelném: a csecsemő vagy kisgyermek számára sem kell tökéletessé tenni, de fontos, hogy a jó élmények túlsúlyban legyenek, és hogy a rossz élményekben a szülő támaszként jelenjen meg, hogy azok is kibírhatók legyenek.

A csecsemőkort elhagyva egyre célzottabban tehetnek a szülők azért, hogy gyermekük önértékelése jó irányba haladjon. A legfontosabb, észrevenni a gyermek fejlődését, teljesítményeit és azokat megfelelően, reálisan megdicsérni. Ez az életkor előre haladtával egyre fókuszáltabb dicséret lehet. Míg az első lépéseit megtevő kisgyereknek elég tapsolni, felkiáltani, hogy „Ügyes vagy! Huhhú!”, addig az óvodásnak, iskolásnak már pontos visszajelzésekre is van szüksége, hogy mi volt az a viselkedésében, amivel kivívta az elismerésünket, például: „Nagyon tetszett, hogy magadtól megkínáltad a barátaidat is a csokiból, amit kaptál, ez kedves dolog volt tőled!”.

Természetesen szülőként nem csak a gyermek teljesítményeit értékeljük, hanem őt magát is. Szeretjük feltételek nélkül, hibái ellenére. A feltétel nélküliség nem vonatkozhat bármely viselkedés elfogadására – abban határokat kell szabni, mi az, amit szabad, mi az, amit nem. Egyetlen gyerektől sem elvárható, hogy maga tudja eldönteni, mennyi csokit jó megenni, vagy mennyit jó számítógépezni, vagy fejbe lehet-e vágni a társát, ha valami olyat tett, ami neki nem tetszett. Az elég jó szülő ilyenkor negatív visszajelzést is ad, de reálisan, a cselekedetre vonatkozóan. A pozitív és negatív visszajelzések jó egyensúlya alakítja ki a reális önértékelést.

A pedagógusok lehetőségei az önértékelés fejlesztésében

Az óvodai, iskolai pedagógusok különféle különórák szakemberei nagyon fontos szerepet játszanak az önértékelés alakulásában és fejlesztésében. Ők alapvetően teljesítményhelyzetekben találkoznak a gyerekekkel, ami modellezi a későbbi munka világát, vagyis a gyermeknek bármit is tanító felnőtt személyek nagyban meghatározzák, hogyan viszonyul majd valaki a munka jellegű teljesítményekhez, mennyire lesz motivált, kitartó, céltudatos.

A pedagógusok fő „fegyvere” is a megfelelő visszajelzés az önértékelés alakításában. A leghatékonyabb visszajelzések azok, amik a gyermek jó megoldásaira fókuszálnak, azokat veszik észre, erősítik meg, tudatosítják a gyermekben is, hogy ő valamit jól csinált. Például ha egy figyelemproblémás gyermek általában hajlamos elfelejteni a tanszerei egy részét elhozni, vagy elveszti azokat, ellenben a karate edzésre mindig minden ott van, ami kell, egy szemfüles pedagógus őszinte rácsodálkozással megkérdezheti: „Megfigyeltem, hogy a karatéra mindig mindent el tudsz hozni, pedig amúgy nehéz mindent észben tartanod. Hogy csinálod ezt? Mit gondolsz, mitől sikerül ez neked?”

Ezzel a típusú visszajelzéssel több legyet ütünk egy csapásra: a gyermek átélheti, hogy észreveszik, ha valami jót csinál, megdicsérik érte – vagyis érdemes jól csinálni a dolgokat. Másrészt egy számára nehéz dologban megvilágítják a saját maga számára, hogy a problémák leküzdhetők, hiszen részben már van is rá megoldása. Minden életkorban igaz, hogy a legjobb megoldásokat mi magunk tudjuk találni a nehézségeinkre. Ha ezt minél korábban megtanulja valaki – akár pedagógusai segítségével –, az azt is megtanulja magáról, hogy ő meg tud küzdeni a nehézségekkel, kompetens, sikereket érhet el, ezáltal motiváltabbá is válik.

A pszichológusok lehetőségei az önértékelés fejlesztésében

Tapasztalataim szerint minden szülő arra törekszik, hogy gyermekének pozitív legyen az önértékelése, és amikor azt látják, hogy nem jó irányba halad a fejlődés, sokan pont ezzel a problémával keresnek szakembert: gyermekük nem elég magabiztos, túl könnyen feladja a dolgokat, leértékeli önmagát, azt gondolja, hogy buta/ügyetlen/csúnya, pedig ennek nincs alapja. A probléma hátterében sokszor rajzolódik ki annak a képe, hogy egyik vagy mindkét szülő is küzdött hasonló nehézségekkel gyerekkorában, esetleg még mindig negatívabban látja saját magát a reálisnál, így gyermeke számára is nehéz a magabiztosságot tanítania, modellálnia. Egy másik gyakori eset, amikor a gyermek „nehezebb” az átlagosnál: temperamentumát tekintve ingerlékenyebb, nehezebben megnyugtatható, nehezebben irányítható. Ezek a gyerekek általában nagyon sok figyelmeztetésben, rászólásban részesülnek, mivel valóban sokszor csinálnak olyat, amit nem kéne. Itt a szülőknek is nehéz, hogy jól irányítsák gyermeküket, megtartsák a jó egyensúlyt a pozitív és negatív visszajelzések között, de talán még nehezebb dolga van a pedagógusoknak, akik 20-30 gyermek között kell, hogy ezt kivitelezzék.

A pszichológus eszköztára több lábon áll ilyen esetben: dolgozunk egyrészt a gyermekkel – különféle terápiás technikákkal olyan helyzeteket alakítunk ki, ahol a gyermek előhozhatja szokásos konfliktushelyzeteit és azokra új megoldásokat tanulhat, illetve olyan helyzeteket keresünk még (játékban, vagy idősebb életkorban beszélgetéssel), ahol sikereit, erősségeit megerősíthetjük, tudatosíthatjuk. Sok esetben figyelni kell már kialakult viselkedésminták leépítésére is: például mikor már olyan dolgokat is támadásnak vesz a gyermek, amit társai, vagy a vele foglalkozó felnőttek nem annak szántak.

A segítségnyújtás másik fókusza a gyermekkel kapcsolatban levő felnőttek, pedagógusok és szülők támogatása tanácsadással. A pszichológiai foglalkozások heti 50 percét fontos kiegészíteni azzal, hogy a gyermek környezete jobban értse, mi zajlik a gyermekben és eszközöket kapjon ahhoz, hogyan tudna jobban segíteni. Ez a „több fronton támadó” szemlélet az önértékelés fejlesztésére általában gyorsan ér el pozitív eredményeket.